Már jó ideje egy hónap sem múlhat el DubPhase nélkül. Ez tény. A bulik talán alkalomról alkalomra jobbak. Ez is tény. Végül pedig az is tény, hogy a tavalyi „évad” néha kicsit egysíkúnak tűnő (külföldi) fellépői után a nyár végeztével egy új, változatosabb éra köszöntött be a klubest életében. Ezt októberi fellépőikkel (Silkie, Madd, illetve Ret3k) is ékesen bizonyították.

 

A hozzám hasonlóan korán érkezők DST remekbeszabott warmupját élvezhették. Törzsi ritmusokkal operáló Ramadanman, illetve a gyártósort hamarosan leállító Skull Disko kiadó formabontó korongjai (Shackleton és Appleblim darabok) kerültek tű alá, az ez idő tájt még kis létszámú, ám annál lelkesebben bólogató közönség már ekkor ujjongással tudatta, hogy ezekkel a (néhányak által) „vadász-zenéknek” titulált darabokkal Szabolcs kellőképpen megalapozta a hangulatot az este első vendége előtt.

 

Aki nem volt más, mint hazánk újdonsült dubstep üdvöskéje, a Naked Lunch háztáji DJ Madd. Emberünk nem is teketóriázott sokat, első zenéjével (TRG – Generations Breakage remix) rögtön bele is csapott a lecsóba. Szettjét leginkább egy szivárványhoz tudnám hasonlítani, ahogy a mélyebb zenéktől elindulva (még egy Breakage, a Darmha) saját szerzeményein keresztül (Numbers remix, Rizla Dub) néhány aktuális slágerig (Tes La Rok Dub Police lemezének mindkét oldala: az ugrálós Up In The VIP és a vidám Living Fire) átívelve egy színes, a dubstep nagyjából minden alstílusából összeválogatott másfél órás blokkot kaptunk. Majd következett egy másik, szintén rövid idő alatt felkapott úriember, Silkie.

 

Már előre tudhattuk, hogy zeneileg egy nem szokványos fellépőt hallhatunk ezen a bulin, mert nem elég, hogy olyan nevek vették szárnyaik alá a tehetséges (és nem is annyira mellesleg roppant kedves, sztárallűröktől abszolút mentes) fiatal londonert, mint a BBC Radio1-os Mary-Anne Hobbs, vagy a Deep Medi kiadót igazgató Mala, de a fekete srác már puszta megjelenésével is tudatja az emberrel, hogy (abszolút jó értelemben) nem hétköznapi ízléssel rendelkezik (a Monoban például bohócszínekben pompázó melegítőben, félrecsapott baseball sapkával állt a cd-játszók mögé). Kezdésnek felpattintott egy reggae trekket, aztán robbant a bomba: Test című zenéjével azonnal tarolt, és innentől nem volt megállás, szép sorban jöttek a finomabbnál finomabb, helyenként slágergyanús felvételek, egytől-egyig meglepve minket valami különlegességgel: az egyiknél az elképesztő dobprogramozáson ámultunk (na ezek után próbálja meg nekem bárki bemesélni, hogy a dubstep nem lehet uptempo stílus!), a másiknál a süvítő cinek és perkák kényszerítettek heves mozgásba, a harmadikban a duruzsoló basszusra bólogattunk, a negyediknél az fantasztikus hangszereléstől volt az állunk a földön, míg némelyeknél a gyönyörű dallamoktól és az éterben szétteregetett atmoszféráktól lebegtünk mi is a tánctéren a pult mögött eszeveszettül headbangelő Silkie-t figyelve. Az általános tapasztalat szerint egyszer sajnos minden csoda véget ér, nem történt ez másként itt sem, de az (egyébként szép számú) közönség ovációjának hála, „One more. One more!” kiáltással még egy utolsó ráadászene belefért Gumilap játéka előtt.

 

Ő is rendkívül okosan választotta meg nyitózenéjét, a pár magányos cinütés után megszólaló szomorkás, ámde a fület annál szebb dallamokkal simogató „So long Africa…” kezdetű sorok még pár percig lebegésben tartották a tánctéren olvadozókat. Hamarosan viszont a jellegzetes londoni hangzás képviselőinek „Ki tud két szövegfoszlányból és három szinticsipogásból ütősebb zenét fabrikálni?” nevezetű vetélkedőjének fültanúi lehettünk, olyan zenékkel mint a Chase & Status duó Eastern Jamje, vagy a Wheres My Money? Caspa remix. Ezen a ponton átrendeződött a közönség korábbi elhelyezkedése: akik Silkie másfél órája alatt középen és elöl mulatoztak, azok most vagy a bárban, vagy a hátsóbb sorok között álldogálltak, míg akik eddig a hettérben húzódtak meg, most előrébbtáncolták magukat.

 

Ret3k, az utolsó vendég eklektikája következett soron. Azt hiszem elég csak felsorolni néhány általa feltett lemezt, sokkal többet elmond minden szónál arról a bő egy óráról, amíg ezen a késői (vagy inkább korai?) időpontban is maradásra bírta a népet: a Fat Larry's Skank Kode9 remix és az egyik aktuális Burial-leszármazottnak kikiáltott Synkro Don’t Know-jának  kombója, az egyszerűen F nevű francia illetőségű újonc Phase One című kattogása, Shackleton Showtwave-jének Pole újragondolása, az Aeriallal az év albuma várományos holland 2562 Morvern-je, a Martin Buttrich-féle Well Done Headhunter átirata mind mind olyan zenék voltak, amik miatt folyamatosan halogatnom kellett a mosdóba menetelt.

 

A reggeli össznépi b2b alatt aztán csak sikerült kijutnom, és ekkorra már a tánctéren is igencsak megcsappant a megjelentek létszáma. Közeledett a záróra, amit a neonfények felkapcsolása is jelzett. Negyed hat, lekerül a tű az utolsó zenéről, megindulunk a ruhatár, majd a kijárat, aztán ki-ki a saját otthona felé. Egy szó volt, ami ekkor átsuhant az agyamon: változatosság. Mert ezzel az egy szóval tökéletesen le tudom írni ezt a tökéletes(ség határát súroló) bulit. A dubstep torta minden szeletéből kaptunk egyet, így mindenki megtalálhatta az ízlésének megfelelő zenét. És ezek, egy jó hely, meg persze jó társaság mellett más nem is kellhet.
Találkozunk november 22-én, ugyanitt.

 

Képek a galériában. A fotókért köszönet rozmynak!